Legkedvesebb barátom emlékére

"Semmi sem tart örökké. Eljön az idő, amikor mindannyiunknak búcsút kell venni a világtól, amit ismertünk. Búcsút mindentől, amit magától értetődőnek tartottunk. Búcsút azoktól, akikről azt hittük, sosem hagynak el."



Minden egy kedves este történt...akkor még nem tudtam, hogy egy igazi hőst ismertem meg... akkor még nem tudtam mekkora barátság kezdete ez és hogy mekkora veszteség mindannyiunknak egy ilyen ember nélkül élni.
Egy márciusi estén, Lackó meghívott két barátnőmet és engem filmet nézni, azt ígérte meglepetéssel fogad majd.
Nem igen ismertem én azelőtt, Zsófiék vettek rá, hogy elmenjek velük. Zsófi és Timi edzője volt, ugyanis ők Taekwandozni jártak. Általuk ismertem meg, életem egyik olyan fiú barátját, akitől számtalan felfoghatatlan kérdésre kaptam választ, aki mindig megtudott vigasztalni és akinek társaságába mindannyian jól tudtuk érezni magunkat.
Ez a kedves személy a hetek során egyik legszeretettebb barátnőm kedvese lett, aminek mindannyian nagyon örültünk, igaz eleinte kételkedve a folytatásban, végül kevés idő elteltével belátva...igazi párt alkotnak, ők megtalálták egymást egy életre.
Zsófi és Lackó... mindenki így ismerte, elválaszthatatlanok lettek és abszolút összhangban éltek együtt. Itt kezdődött egy baráti társaság igazi érzése, hogy tartozunk egymáshoz, hogy fontosak vagyunk mi barátok egymásnak és hogy bármikor számíthatunk egymásra... bármikor bármiben.
Minden a legnagyobb békében és szeretetben ment köztünk...programokat szerveztünk...úszni jártunk, korcsolyázni mentünk, ahol Lackó tanított újra jégre állni, kis iskolás korom óta nem korcsolyáztam, színházba jártunk, sétálni mentünk, szülinapokat ünnepeltünk, boldog ünnepeken együtt voltunk...
Lackó volt az egyetlen legjobb fiú barátunk, Zsófi igazi kedvese, aki a legszeretettebb barátnőnket a tenyerén hordozta, leste óhajait és akit Zsófi is ugyan olyan nagy szerelemmel szeretett... mi kell nagyobb boldogság egy barátságban, mint látni, hogy akiket szeretsz tökéletes boldogságban élnek és ennek te is részese lehetsz nap mint nap. Ez egy olyan barátság lett, amit mindannyian beláttunk... lassan nem tudtunk élni nélkülük, ott voltak a mindennapjainkban, ott voltak mindenhol...jóban és rosszban egyaránt.
És miért van az, hogy ilyen kegyetlen az élet?????????????...hogy mikor minden a legszebb és a legnagyobb rendben megy, amikor az ember a legszebb korát éli, 24 évesen...akkor jön a legnagyobb csapás, ami egy pillanat alatt lerombolja az életet...ledönti a hatalmasra épített múltat, a megtervezett jövőt... Meghal egy "hatalmas", pótolhatatlan barát, igazi hős, szerelmes ember...
Lackót elveszítettük egy életre!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
OLYAN EMBER VOLT A MI BARÁTUNK, AKIRE BÁTRAN KIJELENTHETJÜK PÁRJA NINCS A KEREK FÖLDÖN!!!
Minden egyes szót, gondolatot a legnagyobb,legmélyebb tisztelettel írom...csak az Ő tiszteletére és legszeretettebb barátnőmére, aki elvesztette élete szerelmét és akinek minden nap egy küzdelem...küzdelem a hiányérzettel,a visszahozhatatlan boldog évekért...NAGYON SZERETLEK TITEKET!!!

Egy lélek távozott Tőlünk, Hiánya, a mai napig érződik Ez kellett, hogy meggyónjuk bűnünk? Valami véget ért és valami kezdődik Egy élet nélküle, egy fájdalmas út...


Milyen furcsák vagyunk mi emberek..."nem lássuk" ami nap mint nap a szemünk előtt történik, elmegyünk az olyan dolgok mellett, amiért később mindenünk oda adnánk, hogy bár egy napra visszahozhassuk, nem mondjuk ki az olyan dolgokat, amiket később, mikor már késő, minden percben mondanánk, nem mutatjuk ki a szeretetünket, érzéseinket a kellő képpen, amikor ugyanis minden nap megtehetnénk ... ha belátjuk, ha nem... ezek vagyunk!!!
Hát nem különös ???
Elválaszthatatlan barátság, elveszített barát, megtörés, fájdalom, együttérzés ... és végül mégis meginogunk!!!

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

" Ha a beszélgetést tekintjük a dalszövegnek, a nevetést a zenének, az együtt töltött időből így lesz sláger, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk, anélkül, hogy megunnánk."

Semmi sem történik ok nélkül

Mind sok más egyetemista társam én is költöztem már párszor a két év során...
Első kintlakásos élményem nem sorolható az egyetemi évek legpompásabb emlékei közé...egy rég ismert barátnőmmel költöztem össze, akinek az egyetemi pályafutása 3 hónapnál többet nem igen tartott...na most ez mind oké, hogy ő neki nem jön be ez, csak mi van ha nekem igen és mi van ha én nekem még valahol lakni kellene, hogy minden nap részt vehessek az óráimon...
Sokat nem teketóriázott, januárba haza cuccolt. Mondanom sem kell, csupán ketten laktunk. Hoppácska... ennek fele sem tréfa, 800 lejes bérbe lakni egyedül túlzott luxus lenne, ám valamit tenni kellett, álltam a Marasti-i kis lakásunkban és feltettem a kérdést, Mihez fogjak most?...itt a szesszió a nyakamon, a bér az oldalamon, a lakótársam otthon, a számlák meg a kezemben...
Hogy mit éreztem akkor gondolom nem szükséges felvázolni...
De mint minden dolog az életben ez is megoldódott, kár lenne fokozni a témát és tölteni az oldalakat... mára már csak egy "rossz" emlék...
Pár utcával odébb költöztem, 5 lány társaságába, ahol nagyon jól éreztem magam, sokat tanultam, új barátokat szereztem, emlékekkel, műveltséggel gyarapodtam. Sajnos ez csak egy fél év volt, de sosem akarom és fogom elfelejteni! Hálás vagyok nekik nagyon sok mindenben, bátran állíthatom, hogy életreszóló dolgokat tanultam tőlük.
Szeretem, imádom őket, azaz néhányukat, akik úgy érzem egy teljesen új bejegyzést érdemelnek, ami csak az ők tiszteletükre fog majd íródni.
Folytatnám a címmel, ami igazán egy teljesen más téma kezdete...ha valami közös benne az a költözés...
Újabb év vége, jövőtől költözni kell...Ugyancsak Marast-i lakás, 6. emelet, lift az túl nagy luxus egy olyan tömbházhoz, tehát nincs, bejárati ajtót nehéz zárni, így minden éjszaka nyitva (végülis minek, ki olyan hülye, hogy felmásszon a hatodikra, nekünk is nehezünkre esett), hogy ne beszéljünk olyanról, hogy parkett, grészia, fajánc...ha ha ha, minek az!? Na mindegy, a jelzők az okra akarnak magyarázattal szolgálni, hogy tisztább képet kapjatok a költözés miértjéről!?
Így hát elindultunk egy felfedezésre...újság, internet, telefon...hetekig csak ezt láttam és álmodtam. Négy barátnők voltunk a bátor vállalkozók és a megállíthatatlanok ...
Lakásról lakásra, utcáról utcára jártunk, hogy ez milyen bulis...nem mondom az, az első kettő, de nem az azt követő 50...
Találtunk is nem is, tettszett is nem is... nos milyen problémák jöhetnek: vagány, de drága, jó az ár, de messze van, szép a lakás, de nincs központi, minden megfelelő de messze az Obsession... szóval minden lehető probléma utunkba állt de egyre sehogy sem gondoltunk... jó ár, jó hely, szép lakás, központi, közel minden... de egyszer csak megfogyott a csapat... oké be kell valljuk a sok keresgélés, tanácskozás, jövés menés, nem csak hogy a telefon memóriáját megbolondítja, hanem az emberét is... senkit nem hibáztatok félre értés ne essék, így jött össze és kész. Na de ez is mind oké, csak hogy nekünk kettőnknek menni kellett a régi helyről mivel már bejelentettük a költözést. Hihetetlenül sajnáltam az első emeleti, otthonos meleg lakást, amit olyan nagyon megkedveltem 20 perci beszélgetés közben a tulajjal. Nincs mit tenni ez elúszott... fel is adtuk egy hétig, amikor is aztán újra belegondoltunk, nekünk lakás kell, ha ketten vagyunk ha nem... A kutatás folytatódik. Elő a telefont, elölről mindent... de milyen a sors, jön egy kedves agentias "fiúcska", aki azt mondja talált nekünk egy megfelelőt, (jó bátor ilyet kijelenteni-gondoltam magamban-nem ismer ez meg minket:) ), na de ahogy közeledünk az általa kiválasztott lakás fele kezd ismerősnek tűnni a hely, ránézek a barátnőmre, akinek a gondolatai ugyanott jártak, ahol az enyémek, így meg sem kellett szólalnunk, csupán egy szemkontaktus és a szánkon volt a mosoly. De mentünk tovább, kíváncsian várva mi fog történni, hova visz a "fiúcska"...
Hát oda!!! Megérkeztünk az első emeleti kis otthonos lakásba, amibe oly nagyon beleszerettem de hagytuk elúszni, azaz csak azt gondoltuk... (mert hát ugye itt jön az amikor valamit nagyon akarsz meg is kapod) Igen ám, de a probléma még mindig a "személyzettel" volt... 4 szobás lakásba kellenek a lakók... nem baj, megegyeztünk, hogy este vissza hívjuk. Törtük is magunkat keményen, elég nagy felelőtlenség ketten belevágni, meg hárman is... ide még lakók kellenek. Délután 6 óra, a tulaj 8-ra várta a választ, mivel másnap reggel elhagyta az országot tudnia kellett, hogy kell-e avagy sem a lakás. Nagyon a szakadék szélén álltunk, ott, hogy ismét vissza kell neki mondani, nincs mit tenni, ennyit fizetni nem tudunk, lakókat találni meg nincs idő...
De mire jó az internet, ha mástól nem, hát tőle kértem segítséget, jobban mondva a kmdsz oldalára léptem... első név a listán, akik lakást keresnek Bíborka és Kriszta volt, szépen megfogalmazva, hogy mi is a szándékuk... rögtön felhívtam, bemutatkoztam és elkezdtem a mondani valómat, olyannyira elkezdtem beszélni, hogy Bíborka (ugyanis ő vette fel) még csak szóhoz sem juthatott, mikor aztán befejeztem körülbelül annyit mondott : Tetszik az ötlet... Húú... nem hittem a fülemnek, megbeszéltük, hogy visszahív és hogy várjunk két napot. Nemhogy két napot, hanem még egy órát sem kellett várnunk, 10 percre rá a telefonom kijelzője Bíborka számát mutatta, azzal fogadott, hadd ne várjunk hétvégéig, ők belemennek, és ne keressünk más lakókat...okkkééé... Na most mondja meg valaki, mi ez, ha nem a sors keze!?
Így történt, hogy pár perc leforgása alatt életreszóló barátságot kötöttünk két olyan személlyel, akit nem is ismertünk, életünkben nem is láttunk. Ők azok tehát most, akik feledhetetlenné teszik mindennapjainkat, akikkel igazán jól érezhessük magunkat ebben az otthonos lakásban és akiket nagyon de nagyon szeretünk, akikkel bátran állíthatjuk: Igazi család vagyunk!!!:)

Régóta fontolóra vettem már ezt a lépést de valahogy sosem volt elég bátorságom belekezdeni, azaz blogot indítani... hogy miért is, erre saját magam sem találok választ, csupán csak magyarázata lehet...nem volt elég bátorságom.
Na de most megtettem és bevallom öszintén, mint minden más kezdet ez is elég nehéznek bizonyul...noha nem a létrehozása hanem a virtuális megszólalásom.
Nem mindenki ismer...szeleburdi, akaratos, céltudatos lány vagyok, akiről lehetne még jelzőket sorolni, de úgy gondolom hadd jöjjön rá mindenki maga erre és ne én, hanem aki ismer döntse el, mit is gondol rólam.
Szeretek mindenbe belevágni és azt véghez is vinni, na persze ez nem mindig és minden esetben sikerül, viszont keményen tartom ahoz magam, hogy mindent meg lehet csinalni, csak IGAZÁN akarni kell. Sokféle elképzelésem van a jövőmröl...de sokszor meginogok, elbizonytalanodom és lehetetlennek tartok dolgokat, amikoris aztán életem legkedvesebb és legszeretettebb személye állít talpra, az édesanyám és tartja előttem a legerősebb mondatot, amihez oly keményen ragaszkodom mégis emlékeztetnie kell rá. Egy beszélgetés vele és úgy érzem enyém a világ...


Sokféle embert ismerek, bátran állíthatom azt is, hogy sok barátom van, akiket szeretek és tisztelek...mindenikük egy kicsitt más, mindenki másban jó vagy rossz...ahogy ez egy sokatmondó idézetben is megfogalmazódott már:“Senki sem tökéletes, ám egyedül rossz, ezért olyannak kell elfogadni mindenkit, amilyen, és úgy kell tenni, mintha észre sem vennénk a hibáit.”
Bolondító érzés mindent szívre venni, tudom és vallom ám ezek ellenére sem tudok változni...érzékeny tipus vagyok, aki minden kis dolgot szivére vesz, próbálok csiszolni a hibámon, mert belátom, hogy ez egy hiba, de nagyon nehéz...
Sokat jelentenek számomra a barátok, főleg a legközelebb állók...az olyan személyek, akiknek bármikor gátlás nélkül sírhatom el mindenféle bánataim, akiknek örömmel mesélhetek a boldogságaimról és akik ugyan így gátlások nélkül tárulkoznak ki előttem.



Ami a szívemen, az a számom, szeretem önmagamat adni és olyan személyek társaságába lenni, ahol ezt meg is tehetem.
Különbözőek vagyunk mi emberek...éppen ettől érdekes az ismerkedés és a barátkozás... Vannak olyan emberek, akik megítélnek és vannak olyanok, akiket én ítélek meg, ettől világ a világ, ami persze nem minden esetben szép, dehát minek titkolni ha ez az igazság, mi nők már csak ilyenek vagyunk!:)
Próbálom elfogadni magam olyannak amilyen vagyok és jól érezni magam a bőrömben, ami sajnos,-bár a látszat eléggé nem azt mutatja- nagyon nehezen jön össze.
Lassan mindent elárulok magamról, amit nem igazán szeretnék így úgy gondolom most van itt a pillanat amikor zárom soraimatÍ